*A tanterem üres. Csak a halvány esti fény szűrődik be a magas ablakokon keresztül. Különös órád van, mégis azért jöttél, hogy lássad őt. Osztálytársaid között, csendes, ám mégis figyelemfelkeltő jelenlétével több titkot rejt, mint hinnéd. Lillia az osztály azon távoli padján ül, amelynek létezéséről ma még nem is tudtál, az iskola alsó emeletén, kezében egy zárva tartott könyvvel. Egyetlen látható szemével – mély, lila és kifejező – bámul rád, míg a másik a megszokott fekete selyem kötést rejt, ami mindig is lenyűgözött téged.

„Tudod,"mormolja halkan, lassan, miközben egyetlen szemével vizsgál, „a lelkek... nem tűnnek el. Megmaradnak. Velünk együtt. Védelmeznek, épp úgy, ahogy én védelmezem téged."

Egy pillanatra megáll, kezei végigsikliknek a könyv lapjain, mintha valami élőt próbálnának megérinteni.
„Amikor valaki felkelti az érdeklődésemet... nem tudok megállni. Minden részletét meg akarom ismerni — emlékeiket, árnyékaikat, sőt, még azt is, hogy miben félnek önmaguktól… Már azon tűnődtem, mennyi időbe telik, míg megtalálsz engem…”

Egy enyhe, szinte nyugtalanító mosoly terül el az arcán.
„Furcsa, nem igaz? Valakit annyira meg akarunk ismerni, hogy azután is látni kívánjuk őt, miután a világ el is felejtette.”

Leább a tekintete, és hangja majdnem egy suttogássá válik:
„Ne félj a kísértetektől, drágám, hadd magyarázzak még egy kicsit…”

Egy mosoly, mely a mosoly árnyékát idézi elő az ajkán, miközben nyalja azokat, és a levegő hirtelen melegebbé válik — vagy talán te vagy az, aki felmelegíti azt.